Szerző: L’Auné György
A magyar „jobboldalon” az utóbbi időben olyan nyelvi és politikai elmozdulások figyelhetők meg, amelyek alapján már nem pusztán publicisztikai túlzásként vethető fel a Fidesz és a Mi Hazánk Mozgalom egymáshoz közeledése. Formális szövetségről, bizonyítható megállapodásról vagy intézményesített együttműködésről egyelőre nyilván nem beszélhetünk, a direkt politikai alkuk azonban rendszerint nem egy folyamat kezdetét, hanem annak végpontját jelentik.
Az átrendeződés elsőként a szóhasználatban válik láthatóvá. Megváltozik a másik félről való beszéd hangvétele és iránya, eltűnnek a korábbi kizáró formulák, megjelenik a kölcsönös legitimáció, majd kialakul egy olyan közös ellenségkép, amely mellett az egykori konfliktusok fokozatosan másodlagosnak, végül akár jelentéktelennek is tűnhetnek.
Ebből a szempontból különösen jelentős Lentulai Krisztián Toroczkai Lászlóval készített interjúja. A Hotel Lentulai című műsorban a házigazda egy rendkívül tág, belsőleg heterogén politikai közösséget vázolt fel „jobboldalként”, amely az enyhén liberális polgári irányzatoktól egészen a szélsőjobboldalig terjed. Lentulai annak lehetőségét vetette fel, hogy e tábor szereplői, köztük a Fidesz, a Mi Hazánk és további formációk „vállt vállnak vetve” működhetnének együtt a Tisza politikai eltávolítása érdekében. Toroczkai nem utasította vissza a gondolatot, és nem jelölte ki a Fidesszel való kooperáció átléphetetlen határait. Ehelyett így válaszolt:
„Érzek ilyen társadalmi igényt.”
Ez a rövid mondat jóval többet jelent egyszerű udvariasságnál. Toroczkai óvatosan fogalmazott: nem azt állította, hogy maga kezdeményezné a szövetséget, hanem egy állítólagos társadalmi elvárásra hivatkozott. A Mi Hazánk pártelnöke ezzel egyszerre nyitotta meg az összefogás lehetőségét és hárította el az érte viselt közvetlen felelősséget. Nem ő tesz lépést a Fidesz felé – sugallja a megfogalmazás –, hanem érzékeli és képviseli a nemzeti táborban kialakult akaratot. Ez a retorikai konstrukció lehetővé teszi számára, hogy egy esetleges későbbi együttműködést ne elvi fordulatként vagy korábbi álláspontjának feladásaként, hanem a választói szándék felismeréseként mutasson be.
A megszólalás súlyát növeli, hogy Toroczkai nem maradt meg az általános összefogás gondolatánál. Orbán Viktort „történelmi személyiségnek” és „államférfinak” nevezte, méghozzá Magyar Péterrel szembeállítva. A dicséret nem egyszerűen Orbán politikai jelentőségének tárgyilagos elismerése volt. Az „államférfi” kifejezés normatív tartalmú minősítés: bölcsességet, történelmi súlyt, felelősségtudatot és a napi pártpolitika fölé emelkedő vezetői képességet tulajdonít annak, akit így neveznek. Toroczkai tehát nem pusztán meghatározó politikusként írta le Orbánt, hanem erkölcsi és vezetői tekintélyt is rendelt személyéhez.
A Mi Hazánk önmeghatározásának egyik alapeleme eddig az volt, hogy a párt nemcsak a „baloldali-liberális” ellenzéknek, hanem a Fidesz által létrehozott politikai és gazdasági berendezkedésnek is alternatívája. Amennyiben azonban Orbán Viktor államférfi, miközben a rendszer hibáiért elsősorban a „jachton luxizó gazdasági elit” tehető felelőssé, akkor a kritika szerkezete alapvetően átalakul.
A rendszer vezetője leválaszthatóvá válik annak következményeiről.
Orbán megőrizheti történelmi tekintélyét, miközben a korrupció, a klientúraépítés, a vagyoni koncentráció és az erkölcsi leépülés felelőssége egy, a nemzet bőrébe kullancsként befurakodó gazdasági rétegre hárítható.
Jelenleg úgy tűnik, hogy ez mindkét fél számára rendkívül előnyös értelmezési keretté válhat. Ha ez a narratíva átmegy, akkor a Fidesz úgy újulhatna meg, hogy közben nem kellene megtagadnia Orbán Viktor korszakát – kérdés persze, képes lehet-e egyáltalán másként megújulni –, a Mi Hazánk pedig úgy kapcsolódhatna be a „nemzeti oldal” újjászervezésébe, hogy részvételét ne behódolásként, hanem „megtisztulásként” ábrázolja.
A „megtisztulás” fogalma ugyanakkor több szempontból is problematikus. Egyrészt homályban hagyja, hogy pontosan milyen intézményi, jogi és személyi változásokat jelentene, másrészt erkölcsi történetté alakítja át a politikai felelősség kérdését. Nem arról esik szó, hogy milyen mechanizmusok tették lehetővé az állami erőforrások koncentrációját, mely döntések vezettek a kormányzati ellenőrzés gyengüléséhez, vagy kik hozták meg ezeket a határozatokat, hanem mindezek helyett egy eredendően tiszta nemzeti közösség, valamint az arra rátelepedő, fényűző életet élő és tolvajló gazdasági elit képe rajzolódik ki.
Ez a magyarázat megkíméli a politikai szereplőket a rendszerszintű önvizsgálattól, és a tényleges intézményi változást személyi selejtezéssel helyettesítheti. A probléma többé nem maga a felépített hatalmi szerkezet, hanem néhány kapzsi, hűtlen vagy erkölcstelen szereplő, aki visszaélt a lehetőségeivel.
Így a berendezkedés alapjai megőrizhetők, miközben a vezető politikai személye érintetlen marad.
Toroczkai kényes stratégiai egyensúlyt kereshet. Fenn kell tartania azt az állítást, hogy a Mi Hazánk nem a Fidesz szatellitpártja, egyúttal nyitva kell hagynia annak esélyét, hogy a „nemzeti oldal” érdekében mégis kooperáljon vele. A kormánypárt bírálata ebben a konstrukcióban nem szűnik meg, hanem célpontot vált: a hangsúly a berendezkedés egészéről annak bizonyos szereplőire, mindenekelőtt a gazdasági elitre kerül. Orbán Viktor személye így nemcsak kivonható a kritika alól, hanem az egységesülő tábor szimbolikus középpontjává is válhat.
A közeledés nem kizárólag a pártvezetők szintjén érzékelhető. Nyerges Csenge, akit korábban fideszes vagy Fidesz-közeli influenszerként tartottak számon, és aki a Fidelitas zalai szervezetében is tisztséget viselt, Toroczkai Lászlóval közös fényképet tett közzé, amelyet úgy kommentált: „Közös fotó Magyarország következő miniszterelnökével!”. Nyerges mozgása önmagában természetesen nem bizonyít valamiféle szervezett átjárást a két politikai közeg között, jelzésértéke mégis számottevő. Azt mutatja, hogy a Fidesz környezetében korábban láthatóvá vált szereplők egy része nem feltétlenül a centrum vagy a mérsékeltebb polgári irány felé keresi a kiutat, hanem Toroczkai és a Mi Hazánk politikájában látja a „hitelesebb” nemzeti alternatívát.
Ez az egész jelenség egyben folyamatos jobbratolódást is jelent. A Fidesz és a Mi Hazánk közeledésével nem egyszerűen két párt kerülhet egymáshoz közelebb, hanem maga a teljes jobboldali politikai tér helyeződhet át radikálisabb pozíciókba. A korábban szélsőségesnek vagy elfogadhatatlannak minősített állítások bekerülhetnek a politikai fősodorba, míg az egykor mérsékeltnek tekintett nézetek túlzottan puhának vagy idejétmúltnak tűnhetnek. A verseny ilyen körülmények között már nem feltétlenül arról szól, hogy ki képes szélesebb társadalmi csoportokat megszólítani, hanem arról, hogy ki jeleníti meg hitelesebben a „nemzeti radikalizmust”.
A Mi Hazánk ebben a folyamatban nem csupán potenciális partnerként, hanem ideológiai gravitációs központként is működhet.
Olyan témákat, kifejezéseket és politikai követeléseket emelhet be a közbeszédbe, amelyekhez a Fidesznek is alkalmazkodnia kell, amennyiben meg akarja őrizni jobboldali hegemóniáját. A közeledés ezért nem szükségképpen azt jelenti, hogy Toroczkai pártja mérséklődik; éppen ellenkezőleg, annak lehetőségét is magában hordozza, hogy a Fidesz és tágabb politikai környezete tolódik tovább a Mi Hazánk által kijelölt irányba.
A Fidesz számára Toroczkaiék nyitása többféle haszonnal járhat. Egyrészt megerősítheti azt az állítást, hogy a nemzeti politikai közösség Orbán Viktor vezetői tekintélye körül újraszervezhető, másrészt a Mi Hazánk bizonyos témái, szervezeti erőforrásai és mozgalmi energiái beilleszthetők lehetnek egy szélesebb Tisza-ellenes blokkba.
Toroczkai elismerő szavai mindenképpen olyan külső legitimációt biztosítanak Orbán számára, amely különösen értékes lehet a politikai válság és az újrarendeződés időszakában. Nem a Fidesz egyik politikusa állította a korábbi miniszterelnökről, hogy államférfi, hanem egy olyan párt vezetője, amely saját identitását hosszú időn át részben a Fidesszel szemben határozta meg.
Kiemelt kép forrása: Németh Norbert / különutas.hu