Fegyveres katonák, katonazenekar és szerb zászlókat lengető tömeg kísérte utolsó útjára Ratko Mladićot 2026. szeptember 7-én Belgrádban. A szertartást Porfirije szerb pátriárka vezette, a gyászolók között kormánytagok is megjelentek, a koporsót pedig katonai tiszteletadás mellett vitték végig az utcákon. Mladićot 1994-ben elhunyt lánya, Ana Mladić mellé temették. A temetés külsőségei nemcsak Bosznia-Hercegovinában váltottak ki felháborodást: az Európai Unió és az ENSZ tisztségviselői is elítélték egy jogerősen elítélt háborús bűnös nyilvános dicsőítését. Bosznia-Hercegovina két szerb diplomatát kiutasított, és tiltakozásul csökkentette belgrádi nagykövetségének létszámát.
Ratko Mladić nem egyszerűen a boszniai háború egyik tábornoka volt. Ő irányította a Republika Srpska Hadseregének, eredeti nevén a Vojska Republike Srpskének, vagyis a VRS-nek a vezérkarát, így a boszniai szerb fegyveres erők legmagasabb rangú katonai vezetőjeként működött. Nevéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Szarajevó ostroma, a bosnyák és boszniai horvát lakosság erőszakos elűzésére épülő hadjárat, az ENSZ-katonák túszul ejtése, valamint mindenekelőtt az 1995-ös srebrenicai népirtás. A hágai törvényszék népirtásért, emberiesség elleni és háborús bűncselekményekért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte.
Hivatalos iratai szerint Mladić 1942-ben született a kelet-boszniai Božanovići faluban, amely akkor a náci Németország és a fasiszta Olaszország támogatásával létrehozott usztasa Horvát Független Államhoz tartozott. Szerb származású édesapja, Neđa Mladić partizánként harcolt, és 1945-ben az usztasák elleni küzdelemben vesztette életét. Ratko Mladić tehát olyan családban nőtt fel, amelynek történetét közvetlenül meghatározta a második világháború és a horvát usztasák szerbek ellen elkövetett tömeges erőszaka. Ez a múlt később fontos részévé vált annak a történelmi és nacionalista nyelvezetnek, amellyel saját háborús szerepét igyekezett igazolni.
Pályafutását mégsem valamelyik nacionalista milíciában, hanem a szocialista Jugoszlávia hadseregében kezdte. Belgrádban végezte katonai tanulmányait, 1965-ben lett a Jugoszláv Néphadsereg tisztje, és hosszú időn keresztül Macedóniában szolgált. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének tagjaként évtizedeken át annak a többnemzetiségű államnak volt hivatásos katonája, amelynek felbomlásakor később az etnikai alapú területszerzés egyik legfontosabb parancsnokává vált. Ez Mladić életrajzának egyik lényeges ellentmondása: nem kívülről támadta meg a jugoszláv rendszert, hanem annak fegyveres apparátusából emelkedett ki.
Az 1991-ben kitört horvátországi háború idején már a Jugoszláv Néphadsereg 9. hadtestét irányította Knin térségében, a horvátországi szerb felkelés központjában. A szövetségi hadsereg ekkorra fokozatosan elveszítette összjugoszláv jellegét, fegyverzete és tisztikara pedig mind szorosabban kapcsolódott a szerb politikai célokhoz. Mladićot 1991 őszén vezérőrnaggyá léptették elő, majd 1992 tavaszán Szarajevóba vezényelték. Mire Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét, már egy felbomló állam egyik legnagyobb katonai erejével rendelkező parancsnoka volt.
A boszniai háború nem egyszerűen három, egymástól világosan elválasztható népcsoport hagyományos hadseregeinek összecsapásaként kezdődött. Bosznia-Hercegovina etnikailag kevert ország volt, ahol bosnyákok, szerbek és horvátok sok településen egymás mellett éltek. A boszniai szerb politikai vezetés Radovan Karadžić irányításával elutasította a független Bosznia-Hercegovina létrejöttét, saját köztársaságot hirdetett, és olyan összefüggő szerb terület kialakítására törekedett, amelyből a nem szerb lakosságot eltávolítják. Amikor 1992. május 12-én létrehozták a boszniai szerb hadsereget, a VRS-t, annak vezérkari parancsnokává Ratko Mladićot nevezték ki. Az új haderő jelentős részben a Jugoszláv Néphadsereg Boszniában maradt alakulataiból, fegyverzetéből és parancsnoki rendszeréből épült fel.
Radovan Karadžić volt a boszniai szerb államalakulat politikai vezetője, Ratko Mladić pedig a politikai célok katonai megvalósításának legfontosabb irányítója. Az alárendeltségébe tartozó hadtestek nehéztüzérséggel, harckocsikkal és a korábbi jugoszláv hadsereg készleteivel rendelkeztek. A hágai ítélet szerint Mladić nem pusztán parancsokat továbbító katona volt: részt vett a hadsereg megszervezésében, műveleteket tervezett, személyi döntéseket hozott, korlátozta a humanitárius segélyszállítást, kapcsolatot tartott a belgrádi katonai vezetéssel, és a politikai tárgyalások irányát is igyekezett befolyásolni.
A boszniai szerb hadjárat egyik alapvető célja a bosnyák és boszniai horvát lakosság tartós eltávolítása volt a szerbnek nyilvánított területekről. Ezt nevezték etnikai tisztogatásnak, bár ez önmagában nem külön büntetőjogi tényállás: a végrehajtásához kapcsolódó gyilkosságokat, üldözést, jogellenes fogva tartást, deportálást, kényszerű áttelepítést, kínzást és nemi erőszakot emberiesség elleni vagy háborús bűncselekményként bírálták el. Prijedor, Foča, Kotor Varoš, Sanski Most, Vlasenica és több más település környékén falvakat romboltak le, civileket öltek meg, a nem szerb lakosságot pedig táborokba zárták vagy elűzték otthonából. A törvényszék szerint Mladić tisztában volt e bűncselekményekkel, azok végrehajtását szándékosan segítette, és a jogsértések megakadályozására vagy elkövetőik megbüntetésére sem tett megfelelő lépéseket. Közreműködése nélkül a bűncselekményeket nem lehetett volna abban a formában és méretben végrehajtani, ahogyan végül megtörténtek.
Ratko Mladić egyik legismertebb hadművelete Szarajevó ostroma volt. A boszniai szerb erők a várost körülvevő magaslatokról közel négy éven keresztül tüzérségi és mesterlövésztámadások alatt tartották a boszniai fővárost. A lövések nem kizárólag katonai állásokat értek: embereket öltek meg vízhordás, bevásárlás, favágás vagy gyermekük kísérése közben, miközben a város lakói rendszeresen áram, víz, gáz és elegendő élelmiszer nélkül maradtak. Az ostromban több mint tízezer ember vesztette életét, köztük több mint ezer gyermek.
A bíróság nem fogadta el azt a magyarázatot, hogy mindez csupán a városi hadviselés elkerülhetetlen következménye lett volna. Megállapítása szerint a Sarajevo–Romanija Hadtest támadásainak elsődleges célja a polgári lakosság megfélemlítése volt. Mladić személyesen irányított tüzérségi támadást, részt vett célpontok kiválasztásában, elrendelte pontatlan és rendkívül pusztító, átalakított légibombák használatát, valamint a közművek elvágásával arra kényszerítette a lakosságot, hogy vízért és más alapvető szükségletekért az utcára menjen, ahol ki volt téve a mesterlövészeknek. Az 1994. február 5-én a Markale piacon végrehajtott támadásban 68 ember halt meg, és több mint 140-en megsebesültek.
Mladić az ENSZ jelenlétét sem tekintette sérthetetlennek. Amikor a NATO 1995 májusában légicsapásokat hajtott végre boszniai szerb célpontok ellen, a VRS és a boszniai szerb rendőrség 260–400 ENSZ-katonát és katonai megfigyelőt ejtett foglyul. Közülük többeket megbilincselve vagy láncra verve olyan katonai létesítményekhez vittek, amelyek várható NATO-célpontok lehettek. A hágai ítélet szerint Mladić rendelte el a túszok elfogását és elhelyezését, szabadon bocsátásukat pedig a légicsapások leállításához kötötte.
Ratko Mladić neve mégis elsősorban Srebrenicával forrt össze. Az ENSZ 1993-ban védett övezetté nyilvánította a kelet-boszniai enklávét, ahová a környék etnikai tisztogatása elől bosnyák menekültek tízezrei zsúfolódtak össze. Radovan Karadžić 1995 márciusában kiadott 7. számú irányelve olyan elviselhetetlen és reménytelen helyzet megteremtését írta elő, amely ellehetetleníti az enklávé lakosságának további életét. Mladić néhány héttel később aláírta a 7/1. számú hadműveleti irányelvet, majd a VRS kidolgozta a Krivaja–95 fedőnevű támadást.
A boszniai szerb erők 1995. július 6-án indították meg az offenzívát, és július 11-én elfoglalták Srebrenicát. Mladić kamerák előtt vonult be a városba, történelmi bosszúról beszélt, majd katonái édességet osztottak a rémült gyermekeknek. A képsorok azt a látszatot keltették, hogy a lakosság rendezett és biztonságos kitelepítése következik. Eközben a boszniai szerb erők már megkezdték a férfiak és fiúk elkülönítését.
Potočariban 25–30 ezer ember keresett menedéket a holland ENSZ-katonák támaszpontján és annak környékén. A nőket, gyermekeket és időseket buszokra kényszerítették, majd a boszniai kormány ellenőrzése alatt álló területre szállították. A férfiakat elválasztották családjuktól; az elkülönítettek között tizenkét éves gyermekek és hatvan év feletti idősek is voltak. Másokat a Tuzla felé menekülő oszlopból fogtak el, majd ideiglenes gyűjtőhelyekre és kivégzési helyszínekre vittek.
A következő napokban több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút öltek meg. A Srebrenica–Potočari Emlékközpont 8372 áldozat nevét tartja nyilván. A kravicai raktárban megközelítőleg ezer embert lőttek agyon, a branjevói katonai gazdaságban ezer–ezerkétszáz foglyot végeztek ki, a pilicai művelődési házban pedig mintegy ötszáz férfit és két nőt öltek meg. Az áldozatokat tömegsírokba temették, majd a bűncselekmény eltüntetésére több sírt felnyitottak, a maradványokat pedig távolabbi, másodlagos tömegsírokba szállították. Emiatt egyes áldozatok csontmaradványai több különböző helyszínről kerültek elő.
A törvényszék azért minősítette népirtásnak a történteket, mert megállapította a bosnyák közösség egy lényeges részének szándékos megsemmisítésére irányuló különleges szándékot. Az ítélet szerint Mladić parancsokat adott a férfiak elkülönítésére, jelen volt a foglyok összegyűjtésénél, irányította az érintett katonai és rendőri egységeket, megtévesztő ígéreteket tett a foglyoknak, majd igyekezett elrejteni a nyilvánosság elől a történteket. A bíróság úgy találta, hogy közreműködése annyira alapvető volt, hogy nélküle a bűncselekményeket nem lehetett volna úgy végrehajtani, ahogyan megtörténtek.
Mladić ellen már 1995. július 24-én vádat emelt a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék, a srebrenicai bűncselekményekre vonatkozó vádat pedig ugyanazon év novemberében terjesztették ki. Ennek ellenére még csaknem tizenhat évig nem került bíróság elé. A háború után egy ideig Bosznia-Hercegovina szerbek által ellenőrzött részén, majd Szerbiában élt; még évekkel a vádemelés után is viszonylag nyíltan mutatkozott Belgrádban, katonai nyugdíjat kapott, éttermekbe és sporteseményekre járt. A rendelkezésre álló beszámolók szerint 2002-ig lényegében háborítatlanul élhetett a szerb fővárosban, később pedig katonai és családi kapcsolatokból álló hálózat segítette bujkálását.
A szerb hatóságok végül 2011. május 26-án fogták el a Belgrádtól mintegy száz kilométerre fekvő Lazarevóban, egyik rokona házában. Ekkor már beteg, megöregedett ember benyomását keltette, és nem tanúsított ellenállást. Elfogása nemcsak igazságügyi, hanem külpolitikai kérdés is volt: az Európai Unió Szerbia csatlakozási folyamatának egyik legfontosabb feltételévé tette a hágai törvényszékkel való együttműködést. Mladićot május 31-én szállították Hágába, pere pedig 2012 májusában kezdődött meg.
Az eljárás mérete önmagában jelzi, milyen alapos bizonyítás előzte meg az ítéletet. A bíróság 530 tárgyalási napot tartott, 592 tanú vallomását hallgatta meg, csaknem tízezer bizonyítékot fogadott be, és további mintegy kétezer, korábbi eljárásokban már megállapított tényt vett figyelembe. A törvényszék 2017. november 22-én a tizenegy vádpontból tízben bűnösnek találta Ratko Mladićot. Elítélték a srebrenicai népirtásért, üldözésért, kiirtásért, gyilkosságért, deportálásért, kényszerű áttelepítésért, a szarajevói lakosság terrorizálásáért, civilek jogellenes támadásáért és ENSZ-alkalmazottak túszul ejtéséért.
Az egyetlen felmentő döntés az 1992-ben, több boszniai településen elkövetett bűncselekmények népirtásként való minősítésére vonatkozott. A bírák nem vitatták a gyilkosságok, üldözések, táborok és erőszakos kitelepítések megtörténtét, ám nem látták minden kétséget kizáróan bizonyítottnak a népirtás rendkívül szigorú jogi feltételeit. Ugyanezek miatt a cselekmények miatt azonban Mladićot emberiesség elleni bűncselekményekben bűnösnek találták. Az ENSZ Nemzetközi Törvényszékeket Lezáró Mechanizmusának fellebbviteli tanácsa 2021. június 8-án jogerősen helybenhagyta a bűnösségét és az életfogytig tartó szabadságvesztést.
Ratko Mladić a tárgyalás során mindvégig tagadta felelősségét, a bíróságot elfogultnak nevezte, és magát a szerb nép védelmezőjeként igyekezett bemutatni. Nyilvánosan nem vállalt felelősséget, és nem kért bocsánatot az áldozatoktól. Egészségi állapota az évek során súlyosan megromlott, ügyvédei többször is humanitárius szabadlábra helyezését kérték, a bíróság azonban ezeket a kérelmeket elutasította. Mladić 2026. augusztus 27-én, 84 évesen halt meg egy hágai kórházban, továbbra is az ENSZ őrizete alatt. Földi maradványait szeptember 3-án adták át családjának.
Ratko Mladić személyének megítélése ma is élesen megosztja a volt Jugoszlávia térségét. A szerb nacionalista közeg egy részében olyan katonaként tisztelik, aki szerintük a szerbséget védte egy polgárháborúban. Más szerbek viszont elutasítják ezt a hőskultuszt, és úgy vélik, hogy a háborús bűnösök dicsőítése egész Szerbiát tartja fogva egy vállalhatatlan múltban. A bosnyák túlélők és az áldozatok hozzátartozói számára Mladić neve a meggyilkolt családtagokat, a tömegsírokat, az ostromlott Szarajevót és az évtizedeken át tartó tagadást jelenti.
A boszniai háború nem egyszerűen három, egymástól világosan elválasztható népcsoport hagyományos hadseregeinek összecsapásaként kezdődött. Bosznia-Hercegovina etnikailag kevert ország volt, ahol bosnyákok, szerbek és horvátok sok településen egymás mellett éltek. A boszniai szerb politikai vezetés Radovan Karadžić irányításával elutasította a független Bosznia-Hercegovina létrejöttét, saját köztársaságot hirdetett, és olyan összefüggő szerb terület kialakítására törekedett, amelyből a nem szerb lakosságot eltávolítják. Amikor 1992. május 12-én létrehozták a boszniai szerb hadsereget, a VRS-t, annak vezérkari parancsnokává Ratko Mladićot nevezték ki. Az új haderő jelentős részben a Jugoszláv Néphadsereg Boszniában maradt alakulataiból, fegyverzetéből és parancsnoki rendszeréből épült fel.