2001. szeptember 11-én tizenkilenc terrorista eltérített négy, az Egyesült Államok nyugati partjára tartó utasszállító repülőgépet. Két gépet a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba vezettek, egy harmadikkal a Pentagont támadták meg, a negyedik pedig Pennsylvania államban zuhant le, miután az utasok megpróbálták visszafoglalni a pilótafülkét. A tizenkilenc elkövetőn kívül 2977 ember vesztette életét. A támadás legfontosabb eseményei alig 102 perc alatt zajlottak le, következményei azonban negyedszázaddal később is meghatározzák a nemzetközi politikát, a biztonságról alkotott elképzeléseket és az Egyesült Államok közelmúltját.

A célpontokat tudatosan választották ki. A New York-i ikertornyok az amerikai gazdasági hatalom legkönnyebben felismerhető jelképei közé tartoztak, a Pentagon az ország katonai irányításának központja volt, míg a negyedik repülőgép feltételezett célpontja, a Capitolium vagy a Fehér Ház az amerikai politikai rendszer szimbolikus központját jelentette. Az elkövetők nem pusztán minél több embert akartak megölni: olyan támadást terveztek, amelyet a televíziók élőben közvetítenek, és amelynek képei az egész világ kollektív emlékezetébe bevésődnek.

Az akció mögött az Usāma bin Lādin vezette al-Qāʿida állt. A szervezet gyökerei az 1980-as évek afganisztáni háborújáig nyúltak vissza, amikor a világ számos muszlim országából érkeztek önkéntesek a szovjet megszállás ellen harcoló afgán felkelők támogatására. A szovjet kivonulást követően bin Lādin és köre egy nemzetközi, szélsőséges szalafita-dzsihadista hálózat kialakításába kezdett. Az al-Qāʿida nem valamiféle egységes iszlám politikai akaratot képviselt, hanem a muszlim világon belül is szűk kisebbségnek számító, totalitárius és erőszakos ideológiát követett.

Bin Lādin nyilatkozataiban az amerikai csapatok szaúd-arábiai jelenlétére, az Irakot sújtó nemzetközi szankciókra és az Egyesült Államok Izraelnek nyújtott támogatására hivatkozott. Ezeket a valós politikai konfliktusokat azonban egy olyan világképpel kapcsolta össze, amely kollektív ellenségként kezelte az amerikai társadalmat, és elfogadhatónak tekintette civilek tömeges meggyilkolását. Az al-Qāʿida 1996-ban hadüzenetet tett közzé az Egyesült Államok ellen, 1998-ban pedig bin Lādin és szövetségesei vallási köntösbe bújtatott felhívást adtak ki amerikai civilek és katonák megölésére. Ugyanebben az évben az al-Qāʿida felrobbantotta az Egyesült Államok kenyai és tanzániai nagykövetségét, 2000 októberében pedig öngyilkos merénylők támadták meg a USS Cole rombolót a jemeni Áden kikötőjében.

A szeptember 11-i akció fő tervezője Khālid Šayḫ Muḥammad, közismert rövidítéssel KSM volt. Már az 1990-es évek közepén foglalkoztatta az utasszállító repülőgépek fegyverként történő felhasználása. 1996-ban terjesztette bin Lādin elé egy több gépből álló amerikai támadássorozat tervét, amelynek egyszerűsített változatát az al-Qāʿida vezetője 1999 tavaszán hagyta jóvá. KSM lett a művelet szervezője, bin Lādin pedig részt vett a célpontok kiválasztásában és az elkövetők kijelölésében. A támadás végrehajtásában kulcsszerepet játszott az úgynevezett hamburgi sejt. Muḥammad ʿAṭā, Marwān al-Šiḥḥī, Ziyād Jarrāḥ és Ramzī bin al-Šibh Németországban radikalizálódott. Bin al-Šibh többször sem kapott amerikai vízumot, ezért külföldről segítette a szervezést, ʿAṭā pedig a művelet helyszíni vezetője lett. A gépeket végül ʿAṭā, al-Šiḥḥī, Jarrāḥ és a szaúdi Hānī Ḥanǧūr vezette. A tizenkilenc gépeltérítő közül tizenöt szaúdi, kettő egyesült arab emírségekbeli, egy egyiptomi és egy libanoni állampolgár volt.

Az elkövetők többsége szabályosan kiadott vízummal lépett be az Egyesült Államokba. A leendő pilóták amerikai repülőiskolákban tanultak, miközben a többiek fizikai erőnlétüket fejlesztették, felderítették a repülőtereket és próbautazásokat tettek. A művelet becsült költsége 400–500 ezer dollár lehetett, amelyet az al-Qāʿida készpénzzel és banki átutalásokkal biztosított. 2001 júliusának elejére mind a tizenkilenc elkövető az Egyesült Államokban tartózkodott. A terv sikerét több korabeli biztonsági sajátosság segítette. A repülőterek ellenőrzési rendszere nem öngyilkos tömeggyilkosokra, hanem hagyományos gépeltérítésekre készült, amelyeknél az utasokat túszként használták fel valamilyen politikai követelés kikényszerítésére. A pilótafülkék ajtaját nem erősítették meg, az utasoktól és a személyzettől pedig azt várták, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Az elkövetők kis késekkel, fenyegetéssel és gyors, összehangolt erőszakkal szerezték meg az irányítást. Az utasok eleinte joggal feltételezhették, hogy túszejtés történik, és a gép végül valahol leszáll.

Az amerikai hatóságok 2001 folyamán egyre több jelzést kaptak arról, hogy az al-Qāʿida nagy jelentőségű támadásra készül. George Tenet, a CIA igazgatója később úgy jellemezte a nyarat, hogy a figyelmeztető rendszer szinte minden eleme veszélyt jelzett. Az augusztus 6-án George W. Bush elnöknek átadott napi hírszerzési összefoglaló arról szólt, hogy bin Lādin eltökélt csapást mérni az Egyesült Államokra, és gépeltérítés lehetőségét is megemlítette. A jelentések azonban nem tartalmazták a támadás időpontját, konkrét célpontjait és pontos módszerét, ezért a veszélyt továbbra is elsősorban külföldi amerikai érdekeltségek elleni akcióként kezelték.

Utólag több elszalasztott lehetőség is azonosíthatóvá vált. A CIA már korábban tudott arról, hogy két későbbi gépeltérítő, Nawāf al-Ḥāzimī és Ḫālid al-Miḥḍār kapcsolatban áll az al-Qāʿidával, az információ azonban nem jutott el időben minden illetékes amerikai szervhez. A két férfi saját nevén élt az Egyesült Államokban. Egy phoenixi FBI-ügynök figyelmeztetést küldött az iszlamista szélsőségesek amerikai repülőiskolák iránti érdeklődéséről, a feljegyzést azonban nem kezelték országos jelentőségű ügyként. A francia Zacarias Moussaouit 2001 augusztusában őrizetbe vették, miután egy repülőiskola oktatói gyanúsnak találták, de a hatóságok a támadás előtt nem tudták feltárni valamennyi kapcsolatát.

A később felállított független vizsgálóbizottság ezért nem arra jutott, hogy az amerikai vezetés előre ismerte volna a szeptember 11-i tervet. A rendelkezésre álló információk nem adtak konkrét és közvetlen figyelmeztetést négy utasszállító eltérítéséről. A bizottság ugyanakkor súlyos intézményi kudarcot állapított meg: a CIA, az FBI, a bevándorlási szervek, a légügyi hatóságok és a katonai védelem különálló információi nem álltak össze egységes képpé. Hiányzott az adatmegosztás, a világos felelősségi rend, valamint annak felismerése, hogy a terroristák magukat a gépeket akarhatják fegyverként használni.

2001. szeptember 11-e derült kedd reggel volt az Egyesült Államok keleti partján. A négy eltérített repülőgép hosszú, nyugati parti útvonalon közlekedett, ezért sok üzemanyagot vitt magával. A járatok kihasználtsága viszonylag alacsony volt, ami megkönnyítette az elkövetők dolgát. A fedélzeten összesen 265 ember tartózkodott: 246 utas és személyzeti tag, valamint a tizenkilenc gépeltérítő. Az American Airlines 11-es járata helyi idő szerint 7 óra 59 perckor szállt fel Bostonból Los Angeles felé. A fedélzetén 92 ember tartózkodott, köztük az öt gépeltérítő. A támadók körülbelül 8 óra 14 perckor foglalták el a pilótafülkét. Betty Ong és Amy Sweeney légiutas-kísérők telefonon tájékoztatták az American Airlines munkatársait a történtekről, beszámolva a kések használatáról, sérültekről és a pilótafülke elfoglalásáról.

Muḥammad ʿAṭā 8 óra 46 perc 40 másodperckor vezette a Boeing 767-est a Világkereskedelmi Központ északi tornyának 93. és 99. emelete közé. Magyar idő szerint ekkor 14 óra 46 perc volt. A becsapódás az épületben tartózkodók jelentős része előtt elvágta a menekülési útvonalakat. Az ütközési zóna fölül senki sem jutott ki élve, mert mindhárom lépcsőház járhatatlanná vált.

Eleinte sokan balesetre gondoltak. Ez a feltételezés 17 perccel később tarthatatlanná vált. A United Airlines 175-ös, ugyancsak Bostonból Los Angelesbe tartó járata 8 óra 14 perckor emelkedett a levegőbe, fedélzetén 65 emberrel, közöttük öt gépeltérítővel. Marwān al-Šiḥḥī 9 óra 3 perc 11 másodperckor irányította a gépet a déli torony 77. és 85. emelete közé. A második becsapódást már televíziók milliós közönsége látta élőben, és ettől a pillanattól nem lehetett kétséges, hogy összehangolt támadás zajlik.

A déli toronyban kezdetben ellentmondásos utasításokat adtak. A hangosbemondó egyik közlése szerint az épület biztonságos volt, ezért az emberek visszatérhettek az irodáikba. Sokan figyelmen kívül hagyták az üzenetet és folytatták a menekülést, mások azonban értékes perceket veszítettek. A repülőgép ferdén és az épület középvonalától távolabb csapódott be, ezért az egyik lépcsőház részben járható maradt. Ezen néhány embernek az ütközés fölötti szintekről is sikerült lejutnia.

A tornyokban a reggeli órában a lehetséges ötvenezer helyett becslések szerint mintegy 17 400 ember tartózkodott. Több mint tizenötezren ki tudtak menekülni, különösen az ütközési zónák alatti emeletekről. Miközben az irodai dolgozók lefelé haladtak, tűzoltók, rendőrök és mentők indultak felfelé. A bevetési parancsnokok többsége nem számolt a teljes szerkezeti összeomlás lehetőségével. A különböző szervezetek rádiórendszerei nem működtek megfelelően együtt, ezért több tűzoltó nem hallotta vagy túl későn kapta meg a kiürítési parancsot.

Közben az American Airlines 77-es járata 8 óra 20 perckor indult el a Washington melletti Dulles repülőtérről Los Angelesbe. A fedélzetén 64-en voltak, köztük öt terrorista. A gépet 8 óra 51 és 8 óra 54 perc között térítették el, majd kikapcsolták a válaszjeladóját. Hānī Ḥanǧūr Washington irányába fordult, és 9 óra 37 perc 46 másodperckor mintegy 850 kilométeres óránkénti sebességgel a Pentagon nyugati oldalába vezette a repülőgépet. A járat 59 ártatlan utasa és személyzeti tagja, valamint az épületben tartózkodó 125 ember halt meg. A negyedik gép, a United Airlines 93-as járata a forgalmi torlódások miatt 42 perces késéssel, 8 óra 42 perckor szállt fel Newarkból San Francisco felé. A négy gépeltérítő 9 óra 28 perc körül támadta meg a személyzetet. A többi járattal ellentétben az utasok telefonbeszélgetéseikből már tudomást szereztek a New Yorkban történtekről, ezért felismerték, hogy az ő gépüket is öngyilkos támadásra akarják felhasználni.

Az utasok közösen határozták el, hogy megpróbálják visszaszerezni az irányítást. A támadásuk 9 óra 57 perckor kezdődött. A pilótafülke hangrögzítője dulakodást, kiáltásokat, erős ütéseket és a gépeltérítők egymás közötti tanácskozását rögzítette. Amikor világossá vált, hogy az utasok hamarosan betörhetnek a pilótafülkébe, Ziyād Jarrāḥ 10 óra 3 perc 11 másodperckor egy mezőre vezette a repülőgépet a pennsylvaniai Shanksville közelében. A fedélzeten tartózkodó negyven ártatlan ember és a négy terrorista meghalt.

A vizsgálóbizottság szerint a 93-as járat valószínűleg a washingtoni Capitolium, esetleg a Fehér Ház felé tartott. A gép ekkor mintegy húszpercnyi repülésre lehetett az amerikai fővárostól. Az utasok nem tudták visszafoglalni a repülőgépet, fellépésük azonban megakadályozta, hogy a terroristák elérjék végső célpontjukat. Tettük azért is különösen jelentős, mert a négy gép közül egyedül ezen a járaton volt elegendő idő felismerni a támadók valódi szándékát.

Az amerikai polgári és katonai légvédelem válasza nagyrészt rögtönzésből állt. Az akkori eljárások egy külföldről érkező ellenséges géppel vagy hagyományos túszejtéssel számoltak, nem pedig egyszerre több, belföldi utasszállítóból kialakított öngyilkos fegyverrel. A Szövetségi Légügyi Hivatal és az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság között lassan és hiányosan áramlottak az információk. A válaszjeladók kikapcsolása után a gépek azonosítása különösen nehézzé vált, és a vadászgépek egyik támadást sem tudták megakadályozni.

A Szövetségi Légügyi Hivatal 9 óra 42 perckor elrendelte, hogy az Egyesült Államok légterében tartózkodó valamennyi polgári repülőgép szálljon le a legközelebbi alkalmas repülőtéren. Mintegy 4500 gépet kellett rövid idő alatt biztonságosan földre irányítani. Ilyen méretű országos légtérzárra korábban nem volt példa.

A déli torony 9 óra 59 perckor omlott össze, 56 perccel a becsapódás után. Az északi torony 10 óra 28 perckor, 102 perccel azután dőlt le, hogy az első gép eltalálta. A déli tornyot később érte a támadás, de a becsapódás alacsonyabban történt, így nagyobb épülettömeg nehezedett a megrongálódott és felhevült szerkezeti elemekre.

Az amerikai Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézet későbbi vizsgálata szerint a repülőgépek becsapódása oszlopokat rongált meg vagy szakított át, miközben nagy területen leverte az acélszerkezet tűzvédő bevonatát. A szétszóródó kerozin több emeleten egyszerre gyújtotta meg az irodák éghető berendezéseit. A repülőgép-üzemanyag jelentős része viszonylag gyorsan elégett, az általa elindított tüzek azonban tovább hevítették a védelem nélkül maradt acélt.

Az acélnak nem kellett megolvadnia ahhoz, hogy az épület elveszítse teherbírását. Magas hőmérsékleten az anyag szilárdsága és merevsége nagymértékben csökken. A födémek megereszkedtek, befelé húzták a külső tartóoszlopokat, majd megindult az ütközési zóna fölötti épületrész. Az alsó szinteket nem arra méretezték, hogy ellenálljanak a rájuk zuhanó emeletek dinamikus terhelésének, ezért az összeomlás a megindulása után gyorsan végighaladt az épületen.

A Világkereskedelmi Központ 47 emeletes 7-es épülete 17 óra 20 perckor omlott össze, noha repülőgép nem találta el. Az északi torony törmelékei megrongálták az épületet és több helyen tüzet okoztak, miközben a vízvezetékek sérülése miatt a tűzoltórendszer nem működött megfelelően. A csaknem hét órán át ellenőrizetlenül égő tüzek hatására a szerkezeti elemek kitágultak, egy kulcsfontosságú belső oszlop elveszítette megtámasztását, majd fokozatos szerkezeti összeomlás következett be. Az épületet korábban kiürítették, ezért annak leomlása nem követelt további emberéleteket.

A Világkereskedelmi Központ 47 emeletes 7-es épülete 17 óra 20 perckor omlott össze, noha repülőgép nem találta el. Az északi torony törmelékei megrongálták az épületet és több helyen tüzet okoztak, miközben a vízvezetékek sérülése miatt a tűzoltórendszer nem működött megfelelően. A csaknem hét órán át ellenőrizetlenül égő tüzek hatására a szerkezeti elemek kitágultak, egy kulcsfontosságú belső oszlop elveszítette megtámasztását, majd fokozatos szerkezeti összeomlás következett be. Az épületet korábban kiürítették, ezért annak leomlása nem követelt további emberéleteket.

A becsapódásokról készült felvételek, a radaradatok, a telefonhívások, a repülőgépek megtalált alkatrészei, az áldozatok és az elkövetők DNS-maradványai, a részben előkerült adatrögzítők, valamint az épületek szerkezetének többéves vizsgálata egymást erősítő bizonyítékrendszert alkot. Ezek nem támasztják alá azokat az állításokat, amelyek szerint a Pentagont rakéta találta volna el, a 93-as járatot lelőtték volna, vagy a Világkereskedelmi Központ épületeit irányított robbantással döntötték volna le. A hivatalos vizsgálatok megállapításai természetesen bírálhatók, de az alternatív elméleteknek a rendelkezésre álló fizikai bizonyítékokra is magyarázatot kellene adniuk.

A támadásokban 2977 ártatlan ember halt meg: New Yorkban 2753-an, a Pentagonnál 184-en, Pennsylvania államban pedig negyvenen. A négy repülőgép utasai és személyzete közül összesen 246-an vesztették életüket. Az áldozatok több mint kilencven országhoz kötődtek, és közöttük irodai dolgozók, repülőgép-személyzetek, katonák, rendőrök, tűzoltók, mentők, turisták és gyermekek is voltak.

A New York-i Tűzoltóság 343 tagját veszítette el. Meghalt a New York-i Rendőrség 23 és a kikötői rendőrség 37 munkatársa is. Sokan közülük akkor mentek be a tornyokba, amikor az épületben tartózkodók már kifelé menekültek. A tűzoltóság súlyos veszteségéhez hozzájárultak a kommunikációs nehézségek, a zsúfolt lépcsőházak, a magas emeletek lassú megközelíthetősége és az, hogy a teljes összeomlást nem tartották közvetlenül fenyegető lehetőségnek.

A romok között folytatott mentés hamarosan helyreállítási és azonosítási műveletté alakult. A Ground Zero területéről több mint egymillió tonna törmeléket szállítottak el, a munkálatok hivatalosan csak 2002. május 30-án fejeződtek be. Az emberi maradványok azonosítása ma sem zárult le teljesen; a technológia fejlődésével időről időre újabb áldozatok személyazonosságát sikerül megállapítani. A támadás egészségügyi következményeit kezdetben súlyosan alábecsülték. A tornyok összeomlása finom porból, üvegszálból, azbesztből, fémekből, égéstermékekből és más mérgező anyagokból álló felhőt terített Manhattan déli részére. Becslések szerint több mint négyszázezer mentésben vagy helyreállításban részt vevő ember, túlélő, helyi lakos és munkavállaló lehetett kitéve a szennyezésnek. A levegő biztonságosságáról adott korai hivatalos megnyugtatások később megalapozatlannak bizonyultak.

Tízezreknél alakultak ki légzőszervi megbetegedések, daganatok, emésztőrendszeri problémák vagy tartós pszichés zavarok. A szeptember 11-éhez kapcsolódó betegségek azóta is újabb haláleseteket okoznak, ezért az áldozatok száma nem zárható le kizárólag a támadás napján meghalt 2977 emberrel. A 2011-ben hatályba lépett James Zadroga-törvény egészségügyi ellátást és kártérítési rendszert biztosított az érintetteknek, a támogatási programokat azonban hosszú politikai küzdelem után kellett tartóssá tenni.

Az FBI minden addiginál nagyobb nyomozást indított. Több mint négyezer ügynök és háromezer szakmai alkalmazott vett részt benne, félmilliónál is több bejelentést vizsgáltak meg, mintegy 167 ezer meghallgatást folytattak le, és 150 ezer bizonyítékot gyűjtöttek össze. Az elkövetők személyazonosságát gyorsan megállapították, a pénzügyi, utazási és kommunikációs adatok pedig az al-Qāʿida vezetéséig vezettek. Bin Lādin 2004-ben nyilvánosan is elismerte a felelősségét.

Nem találtak bizonyítékot arra, hogy Irak részt vett volna a szeptember 11-i támadások előkészítésében vagy végrehajtásában. A vizsgálóbizottság megállapítása szerint az iraki vezetés és az al-Qāʿida egyes képviselői között voltak korábbi érintkezések, ezekből azonban nem alakult ki együttműködő operatív kapcsolat. A 2003-as iraki invázió ezért nem tekinthető a szeptember 11-i támadás elkövetői elleni közvetlen hadműveletnek, még akkor sem, ha az amerikai kormány a támadások után kialakult félelmeket és a terrorizmus elleni háború érvrendszerét is felhasználta a beavatkozás támogatásának megszerzéséhez.

A tizenkilenc gépeltérítő közül tizenöt szaúdi állampolgár volt, de az állampolgárság önmagában nem bizonyít állami közreműködést. A szeptember 11-i bizottság nem talált bizonyítékot arra, hogy a szaúdi kormány intézményként vagy magas rangú szaúdi tisztségviselők személyesen finanszírozták volna az al-Qāʿidát vagy a konkrét támadást. A jelentés ugyanakkor nem zárta ki, hogy egyes magánszemélyek vagy jótékonysági szervezetek pénzei szélsőséges csoportokhoz kerültek.

A támadás utáni napon a NATO történetében először jelezte, hogy alkalmazhatja az alapító szerződés kollektív védelemről szóló 5. cikkét. Miután bebizonyosodott, hogy a támadást külföldről irányították, a döntést október elején megerősítették. Az al-Qāʿida afganisztáni táborainak felszámolását és bin Lādin kiadását követelő Egyesült Államok október 7-én, Nagy-Britannia támogatásával megkezdte az afganisztáni hadműveleteket.

A tálib rendszer gyorsan elveszítette a nagyvárosok fölötti ellenőrzését, bin Lādin és az al-Qāʿida vezetőinek jelentős része azonban elmenekült. Az eredetileg terrorista táborok felszámolására indított műveletből csaknem húszéves háború, államépítési kísérlet és felkelésellenes hadjárat lett. Az amerikai és szövetséges csapatok 2021-ben kivonultak, a tálibok pedig ismét átvették a hatalmat Afganisztánban. Az al-Qāʿida meggyengült és decentralizálódott, de nem szűnt meg.

Bin Lādint 2011. május 2-án amerikai különleges erők ölték meg a pakisztáni Abbottābādban. Khālid Šayḫ Muḥammadot 2003-ban fogták el Pakisztánban, majd a CIA titkos fogva tartási rendszerébe került. Olyan kihallgatási módszereket alkalmaztak vele szemben, köztük a vízbefojtást szimuláló waterboardingot, amelyek kínzásnak minősülnek. 2006-ban szállították a guantánamói amerikai katonai börtönbe. A kínzással szerzett vallomások felhasználhatósága, a katonai bírósági rendszer jogi vitái és a bizonyítás nehézségei miatt a szeptember 11-i támadások feltételezett fő szervezőinek pere évtizedek óta húzódik. A jelenlegi menetrend szerint KSM és három vádlott-társa tárgyalása 2028 júniusában kezdődhet meg, bár a határidő további halasztása sem zárható ki. Így a támadás huszonötödik évfordulójára sem született jogerős ítélet az akció szellemi irányítóinak ügyében.

Szeptember 11-e után George W. Bush kormánya meghirdette a terrorizmus elleni globális háborút. A kongresszus széles körű felhatalmazást adott az elnöknek a támadásért felelős vagy annak elkövetőit támogató szereplők elleni katonai fellépésre. A következő években az Egyesült Államok háborúkat indított, dróncsapásokat hajtott végre, titkos börtönöket működtetett és gyanúsítottakat szállított át olyan országokba, ahol kínzás veszélyének voltak kitéve. Ezek az intézkedések egyes terrorista hálózatok felszámolását eredményezték, ugyanakkor civil áldozatokkal, súlyos jogsértésekkel és tartós politikai instabilitással is jártak.

Az Egyesült Államokon belül gyökeresen átalakították a biztonsági rendszert. Létrejött a Közlekedésbiztonsági Hatóság és a Belbiztonsági Minisztérium, megerősítették a pilótafülkék ajtaját, szigorították az utasok és a poggyászok ellenőrzését, valamint új figyelőlistákat és adatmegosztási rendszereket vezettek be. A hírszerzési reform létrehozta a nemzeti hírszerzési igazgató tisztségét és a terrorizmusellenes központot, hogy a különböző szervek információi ne maradjanak egymástól elszigetelve.

A 2001 októberében elfogadott USA PATRIOT Act jelentősen kibővítette a hatóságok megfigyelési és nyomozati jogköreit. A támogatói szerint erre a korábban széttagolt rendszer hiányosságainak megszüntetése érdekében volt szükség. Bírálói viszont arra figyelmeztettek, hogy a terrorizmus elleni küzdelem tartósan gyengítheti a magánélethez, a tisztességes eljáráshoz és a politikai szabadsághoz fűződő jogokat. Ez a vita a technológiai megfigyelés fejlődésével azóta még nagyobb jelentőségűvé vált.

A támadások után arab, muszlim, dél-ázsiai és szikh embereket értek gyűlölet-bűncselekmények, fenyegetések és hátrányos megkülönböztetés. A társadalmi félelem sokszor olyan emberek ellen fordult, akiknek semmilyen kapcsolatuk nem volt a terrorizmussal. Bush elnök néhány nappal a támadás után egy washingtoni iszlám központban hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem az iszlám vallással, hanem terroristákkal áll háborúban, a gyakorlatban azonban a gyanakvás és a közösségi megbélyegzés hosszú időre fennmaradt.

A Világkereskedelmi Központ helyén 2011-ben nyílt meg a nemzeti emlékhely. A két egykori torony alaprajzát követő medencék peremén a 2001. szeptember 11-i és az 1993-as World Trade Center elleni támadás valamennyi áldozatának nevét feltüntették. A múzeum 2014-ben, az új One World Trade Center ugyancsak abban az évben nyílt meg. Manhattan látképe újjáépült, a veszteség azonban nem zárult le: az áldozatok családjai mellett a túlélők, a mentés résztvevői és a megbetegedettek továbbra is együtt élnek a támadás következményeivel.