Magyar Péter kormánya nem egyszerűen felszámolja az Orbán-korszak intézményi örökségét, hanem olyan politikai és alkotmányos rendszert épít, amelynek egyik célja, hogy a Fidesz többé ne kerülhessen vissza a hatalomba – állítja az UnHerdön megjelent esszéjében Thomas Fazi. A szerző szerint különösen figyelemre méltó, hogy az Európai Unió most olyan lépéseket is elfogad, amelyekhez hasonlókat korábban éppen jogállamisági alapon bírált Orbán Viktor kormányai esetében.
Fazi elemzésének középpontjában az új kormány „Tisztítótűz művelet” néven emlegetett politikai offenzívája áll. Értelmezése szerint az egymást követő alkotmánymódosítások, intézményi átalakítások és hatósági lépések már nem pusztán az Orbán-rendszer lebontását szolgálják, hanem annak biztosítását is, hogy a korábbi kormánypárt politikailag ne tudjon újra megerősödni.
A szerző az egyik legfontosabb példaként a miniszterelnöki tisztségre bevezetett nyolcéves, két ciklusra szóló korlátozást említi. Mivel a szabály visszamenőlegesen is számításba veszi a korábbi kormányfői időszakokat, Viktor Orbán húsz évnyi miniszterelnökség után többé nem töltheti be ezt a tisztséget. Fazi szerint a rendelkezés annyira nyilvánvalóan egy konkrét politikus ellen irányul, hogy lényegében „Lex Orbánként” értelmezhető.
A szerző azt is kifogásolja, hogy tizenkét évben maximálták az országgyűlési képviselőként eltölthető időt. A szabály a jelenlegi Tisza-frakció tagjait nem érinti, miközben a Fidesz–KDNP régi vezetői közül sokakat, valamint a korábbi baloldali politikai elit számos szereplőjét is kiszoríthatja a parlamentből. Fazi szerint így egy formailag általános rendelkezés nagyon is konkrét politikai következménnyel jár.
Még súlyosabbnak tartja Sulyok Tamás köztársasági elnök eltávolításának módját. Sulyok mandátuma eredetileg 2029-ig szólt, az új parlamenti többség azonban nem a tisztségből való eltávolításra szolgáló hagyományos alkotmányos eljárást alkalmazta, hanem egyszerűen beillesztette az Alaptörvénybe, hogy a hivatalban lévő államfő megbízatása megszűnik. Fazi ezt olyan precedensnek tekinti, amelyet még az Orbán-kormányok sem teremtettek meg.
Felidézi azt is, hogy az eljárást az Amnesty International magyar szervezete is bírálta, Sulyok pedig a Velencei Bizottsághoz fordult. A testület azonban csak októberre ígért érdemi állásfoglalást, vagyis akkorra, amikor az államfő eltávolítása már régen befejezett tény lesz.
A változások az Alkotmánybíróságot is érintik. A 70 éves kötelező nyugdíjkorhatár visszaállítása több alkotmánybíró távozásához vezet, ami Fazi szerint lehetőséget teremt a kormánynak arra, hogy már az első ciklusában jelentősen átalakítsa a testület összetételét.
Külön foglalkozik a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatallal is. Fazi önmagában nem tartja problémának a korábbi korrupciógyanús ügyek feltárását, azt azonban igen, hogy erre egy kifejezetten az előző kormány időszakára koncentráló új intézményt hoztak létre. Schiffer Andrást idézve arra figyelmeztet, hogy a sorozatos eljárások végül nem egyszerűen jogi felelősségre vonást, hanem a Fidesz politikai és erkölcsi ellehetetlenítését szolgálhatják.
A „Tisztítótűz művelethez” Fazi a közmédia hírszolgáltatásának leállítását, a Fideszhez kötődő MCC és Danube Institute bezárását, valamint a Fidesz szervereinek helyet adó irodák elleni hatósági akciót és az adatbázisok lefoglalását is hozzászámítja.
A szerző ugyanakkor hangsúlyozza: mindebből nem következik, hogy Orbán Viktornak igaza lenne a jogállamiság felszámolásáról szóló vádjaiban. Fazi ugyanis részletesen felidézi, hogy a jelenlegi helyzet intézményi feltételeit nagyrészt maga a Fidesz teremtette meg 2010 után.
Magyarországon egy kétharmados parlamenti többség rendkívüli alkotmányozó hatalommal rendelkezik: módosíthatja az Alaptörvényt, megváltoztathatja a sarkalatos törvényeket és kulcsfontosságú intézményi pozíciók betöltésére is döntő befolyást gyakorolhat. Orbán ezt a rendszert használta fel az új Alaptörvény elfogadására, az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítésére és összetételének átalakítására is.
Fazi ezért részben képmutatónak tartja a Fidesz mostani felháborodását. Magyar Péter ugyanis sok szempontból ugyanazt a politikai logikát fordítja vissza az Orbán-rendszer ellen, amelyet korábban maga Orbán épített ki.
A szerző szerint azonban az új kormány bizonyos pontokon már ezen is túllépett. Míg Orbán saját politikai érdekei szerint formálta át az intézményrendszert, Fazi értelmezésében Magyar Péter politikája már kifejezetten arra irányul, hogy az ellenzék egy részének jövőbeli hatalomra kerülését is megakadályozza.
A belpolitikai változásokat Fazi összekapcsolja Magyarország kül- és gazdaságpolitikai fordulatával. Az új kormány elkezdte leépíteni Orbán több gazdaságpolitikai intézkedését, gyorsítani kívánja az orosz energiahordozóktól való elszakadást, feloldotta Magyarország vétóját az Európai Békekerettel kapcsolatban, nem akadályozza tovább az ukrán uniós csatlakozási folyamatot, és az Oroszország elleni szankciók ügyében is együttműködőbb politikát jelez.
Fazi szerint ezért nem egyszerűen egy magyarországi kormányváltás történt, hanem az ország visszatérése az Európai Unió politikai főáramába. Értelmezése szerint az Orbán-rendszer lebontása egyúttal annak az intézményi lehetőségét is csökkenti, hogy Magyarország a jövőben ismét olyan külpolitikát folytasson, amely tartósan szembemegy Brüsszellel.
A cikk legsúlyosabb állítása éppen az Európai Unió magatartására vonatkozik. Fazi szerint Brüsszel másfél évtizeden keresztül a jogállam, a fékek és ellensúlyok, valamint az intézményi függetlenség megsértése miatt támadta Orbán Viktor kormányait, most azonban lényegesen megengedőbb egy olyan kormánnyal szemben, amely kül- és gazdaságpolitikájában igazodik az uniós fősodorhoz.
Ennek bizonyítékaként említi a korábban visszatartott mintegy 10 milliárd eurónyi uniós forrás felszabadítását is. Párhuzamot von Donald Tusk lengyelországi kormányával, amely 2023 után szintén kemény eszközökkel alakította át a közmédiát és az állami intézményrendszert, miközben Brüsszel rövid időn belül hozzáférhetővé tette a korábban befagyasztott pénzeket.
Fazi végkövetkeztetése szerint a jogállamiság az Európai Unió gyakorlatában egyre kevésbé politikailag semleges mérce. Úgy látja, hogy szigorúan alkalmazzák azokkal a kormányokkal szemben, amelyek ellenállnak Brüsszel politikai irányának, miközben jóval nagyobb mozgásteret kapnak azok, amelyek összhangban állnak az uniós vezetéssel.
Ezt a jelenséget nevezi „liberális autoritarizmusnak”: olyan berendezkedésnek, amely a demokrácia és a jogállam helyreállítására hivatkozva közben szűkíti a politikai versenyt és az ellenzék mozgásterét.
Fazi szerint ezért a magyarországi átalakulás végső kérdése már nem pusztán az, hogy mi marad az Orbán-rendszerből. Hanem az is, hogy egy demokratikus rendszer mennyiben marad valóban demokratikus, ha az új hatalom alkotmányos eszközökkel próbálja megakadályozni, hogy politikai ellenfelei valaha ismét kormányra kerüljenek.
Nyitókép forrása: