A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal létrehozásának terve olyan társadalmi igényre kíván választ adni, amely jóval régebbi bármelyik aktuális kormánynál: arra az érzésre, hogy a közvagyon sérelmére elkövetett visszaélések következmények nélkül maradhatnak, a jogellenesen megszerzett gazdasági előnyök pedig idővel társadalmilag elfogadott magánvagyonná szilárdulhatnak. A hivatal küldetése ebben az értelemben nem pusztán jogtechnikai feladat, hanem egy megrendült közbizalom helyreállításának ígérete is. Azt üzeni, hogy az állam képes visszavenni azt, amit jogellenesen elvettek tőle, és képes elszámoltatni azokat, akik a közösség kárára gazdagodtak meg.
A hivatal létrehozását övező jelentős társadalmi támogatás azonban nem érthető meg pusztán az intézmény hatásköreiből. Magyarországon a közvélemény egy része hosszú ideje úgy gondolja, hogy – a politikai közbeszéd gyakran használt, leegyszerűsítő fordulatával élve – „Orbán Viktor ellopta az emberek pénzét”. Ez természetesen nem jogerős bírósági megállapítás, hanem politikai és résztársadalmi vélekedés, amelyben az állami források elosztásával, a közbeszerzésekkel, a kormányhoz közel álló gazdasági szereplők megerősödésével és a közvagyon átalakításával kapcsolatos tapasztalatok sűrűsödnek össze.
Éppen e vélekedés széles körű elterjedtsége magyarázza, hogy egy vagyonvisszaszerző hivatal akkor is erős társadalmi hátszelet kaphat, ha szervezeti felépítése és ellenőrzése súlyos jogállami kérdéseket vet fel.
Az emberek ugyanis nem feltétlenül egy új állami hatóság elvont alkotmányos konstrukcióját látják benne, hanem az igazságtétel lehetőségét. Aki úgy érzi, hogy az elmúlt években az ő adóforintjai, az ország fejlesztésére szánt pénzek vagy az állam közös vagyonelemei kerültek egy szűk kör kezébe, az könnyen úgy tekinthet a hivatalra, mint amely végre visszaszerzi „az ellopott pénzt”. Ebben a helyzetben az intézmény erkölcsi felhatalmazása már a működésének megkezdése előtt rendkívül erős lehet. Nem egyszerűen törvényi hatáskört kap, hanem kollektív várakozások, sérelmek és elégtételvágy hordozójává válik.
Ez a társadalmi háttér egyszerre teszi érthetővé és veszélyessé a hivatal széles felhatalmazását.
Érthetővé, mert a közvagyon feltételezett vagy valós sérelme mély igazságérzetet mozgósít. Veszélyessé pedig azért, mert a politikai igazságtétel iránti vágy könnyen háttérbe szoríthatja azokat a jogállami fenntartásokat, amelyek más körülmények között azonnal aggodalmat keltenének. Ha a társadalom jelentős része eleve meg van győződve arról, hogy nagyarányú vagyonvesztés történt, akkor minden eljárási korlát az igazság akadályának, minden intézményi ellensúly pedig a feltételezett elkövetők védelmének tűnhet.
A hivatal létrehozása mellett szóló legerősebb szakmai érv az, hogy a hagyományos állami szervek közötti hatáskörmegosztás olykor éppen a nagy, összetett korrupciós rendszerek feltárását nehezíti meg. A vagyon útja ritkán követi a büntetőjog egyszerű logikáját. Közbeszerzési szerződéseken, céghálózatokon, alapítványokon, közvetítőkön, tanácsadói konstrukciókon és bonyolult tulajdonosi viszonyokon keresztül haladhat, miközben az egyes ügyletek önmagukban akár jogszerűnek is mutatkozhatnak. Egy olyan szervezet, amely egyszerre képes követni a pénzügyi összefüggéseket, vizsgálni a döntések hátterét, eljárásokat kezdeményezni és vagyoni igényeket érvényesíteni, valóban hatékonyabb lehet a széttagolt állami fellépésnél.
Csakhogy ugyanaz a hatalomkoncentráció, amely a hatékonyság forrása, a visszaélés lehetőségét is megteremti.
Ha egy intézmény különösen széles körben férhet hozzá iratokhoz, nyilvántartásokhoz, szerződésekhez, elektronikus adatokhoz és pénzügyi információkhoz, továbbá más hatóságok közreműködését is igénybe veheti, akkor már nem egyszerű ellenőrző hivatalról beszélünk. Olyan szervezet jön létre, amely a közhatalom több, hagyományosan elkülönülő funkcióját egyesítheti, és amelynek döntései súlyos gazdasági, politikai és személyes következményekkel járhatnak.
Itt válik aktuálissá Juvenalis több mint másfél évezrede visszhangzó kérdése: Quis custodiet ipsos custodes? – ki őrzi magukat az őrzőket? A kérdés nem azt állítja, hogy az őrök szükségképpen tisztességtelenek. Éppen ellenkezőleg: abból indul ki, hogy a tisztesség önmagában nem intézményi garancia. A jogállam nem azért osztja meg a hatalmat, mert minden hatalomgyakorlót eleve rosszhiszeműnek tekint, hanem azért, mert semmilyen jó szándék nem tekinthető örökké fennálló alkotmányos biztosítéknak.
A hivatal kormánytól való függetlensége ezért önmagában nem oldja meg, csupán áthelyezi az ellenőrzés problémáját. Ha valóban nem lesz hagyományos értelemben vett felettes szerve, és működéséről elsősorban az Országgyűlésnek számol be, akkor a formális függetlenséghez nem feltétlenül társul folyamatos szakmai és intézményi felügyelet. Az éves beszámoló fontos demokratikus garancia lehet, de önmagában aligha alkalmas arra, hogy naprakészen ellenőrizze az ügykiválasztás gyakorlatát, az alkalmazott vizsgálati módszereket vagy az egyes intézkedések arányosságát.
Természetesen abból, hogy a hivatalnak nincs felettes hatósága, nem következik, hogy minden döntése kívül kerülne a jogrenden. Az egyes intézkedések bírósági felülvizsgálata, az adatkezelés ellenőrzése, a büntetőeljárási garanciák és az országgyűlési beszámoltatás továbbra is jelenthetnek korlátot. Mégis fennmarad a lényegi kérdés: ki vizsgálja rendszeresen, hogy a hivatal milyen ügyeket választ ki, melyeket hagy figyelmen kívül, milyen elvek alapján határozza meg a közvagyon veszélyeztetését, és nem alakul-e át a rendkívüli felhatalmazás szelektív politikai igazságszolgáltatássá?
A hatalommal való visszaélés ugyanis nemcsak nyilvánvalóan jogellenes parancsokban jelenhet meg.
Megmutatkozhat a prioritások meghatározásában, a vizsgálatok időzítésében, a nyilvánosságra hozott információk megválogatásában vagy abban, hogy az intézmény mely szereplőket tekinti a közvagyon veszélyeztetőinek. Egy hivatal akkor is politikai fegyverré válhat, ha minden egyes különálló intézkedésére található valamilyen jogi indok, miközben tevékenységének egésze következetesen csak egy meghatározott politikai vagy gazdasági kör ellen irányul.
A probléma különös élességgel jelentkezik akkor, amikor a társadalmi közeg már előre kijelöli a bűnösöket. Ha az emberek jelentős része biztosra veszi, hogy az előző politikai rendszer vezetői „ellopták a pénzüket”, akkor a hivatal vizsgálatait nem semleges tényfeltárásként, hanem egy már megszületett társadalmi ítélet végrehajtásaként fogják értelmezni. Ilyenkor fennáll annak veszélye, hogy az eljárás nem az ítélethez vezető út lesz, hanem az előzetes ítélet igazolásának eszköze. A jogállam számára azonban éppen az a legnehezebb próba, amikor olyan személyek jogait kell védenie, akiket a közvélemény már előre elmarasztalt.
E paradoxon szemléletes kulturális párhuzama a The Boys című képregény és televíziós sorozat világa. A történetben a szuperhősök nem egyszerűen rendkívüli képességekkel rendelkező emberek, hanem egy óriásvállalat által létrehozott, menedzselt és értékesített társadalmi termékek. A közvélemény megmentőként tekint rájuk, miközben a róluk kialakított kép marketingkampányok, sajtóesemények, filmek és gondosan felépített mítoszok eredménye. Hatalmukat éppen az teszi szinte korlátlanná, hogy a társadalom nem pusztán fél tőlük, hanem hinni akar bennük.
A The Boys központi problémája ezért nem önmagában az, hogy a szuperhősök rendkívül erősek, hanem az, hogy erejükhöz nem társul arányos elszámoltathatóság. A Vought vállalat formálisan felügyeli őket, valójában azonban inkább elfedi tetteiket, mert gazdasági és politikai érdekei a hősök tekintélyének fenntartásához kötődnek. Az ellenőrző és az ellenőrzött ugyanazon hatalmi rendszer része. A felügyelet így színjátékká válik: nem a visszaélések megakadályozását szolgálja, hanem a közbizalom látszatának megőrzését.
A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal természetesen nem szuperhősök szervezete, a The Boys pedig nem közjogi értekezés. A párhuzam mégis figyelmeztető. A társadalom egy korrupcióellenes intézménytől könnyen várhat rendkívüli, már-már heroikus teljesítményt. A hivatal munkatársai a közbeszédben a közvagyont visszaszerző igazságosztókká válhatnak, akiknek azért kell széles felhatalmazást adni, mert ellenfeleik gazdagok, befolyásosak és jól szervezettek. A hivatalt övező rajongás ráadásul annál erősebb lehet, minél mélyebb az a meggyőződés, hogy a társadalmat korábban kifosztották. Ha a hivatal azt ígéri, hogy „visszaadja az emberek pénzét”, akkor már nem egyszerű állami intézményként jelenik meg, hanem erkölcsi elégtételt szolgáltató erőként. Ebben a szerepben könnyen a The Boys szuperhőseihez hasonló státuszt kaphat:
a közönség nemcsak eredményeket vár tőle, hanem azonosul vele, védi, és bizalmatlansággal fogad minden kritikát, amely a hős küldetésének akadályozásaként értelmezhető.
Minél nagyobb a társadalmi rajongás és a morális felhatalmazás, annál nehezebb kritikát megfogalmazni az intézménnyel szemben. Aki eljárási garanciákat kér számon, könnyen úgy jelenhet meg, mintha a korrupció feltárását vagy a közvagyon visszaszerzését akadályozná. Aki a hivatal hatásköreit korlátozná, arról azt lehet állítani, hogy a feltételezett vagyonvesztés haszonélvezőit védi. A politikai közösség így fokozatosan két táborra oszthatja a társadalmat: azokra, akik támogatják az igazságtételt, és azokra, akiket az igazságtétel ellenségeként azonosítanak.
A jogállami garanciák nem a bűnösöknek adott ajándékok. Azért szükségesek, hogy az igazság ne pusztán a hatalom önmagáról alkotott meggyőződése legyen. A valódi kérdés nem az, hogy szükség van-e hatékony vagyonvisszaszerzésre. Aligha vitatható, hogy az államnak kötelessége fellépni a közvagyon jogellenes eltulajdonításával szemben. A kérdés az, hogy létrehozható-e olyan erős intézmény, amely maga sem válik ellenőrizhetetlen hatalmi központtá. Ehhez az éves parlamenti beszámoló mellett több, egymást kiegészítő garanciára lenne szükség: intézményesített külső szakmai ellenőrzésre, az ügykiválasztási elvek átláthatóságára, gyors és tényleges bírói jogorvoslatra, a vezetők kinevezésében szélesebb politikai konszenzusra, valamint olyan nyilvánossági szabályokra, amelyek egyszerre akadályozzák meg a titkolózást és a vizsgálatok politikai látványossággá alakítását. Az ellenőrzésnek nem feltétlenül egyetlen felettes szervben kell testet öltenie; kialakítható több, egymástól független intézmény egymást metsző felügyeletéből is. A lényeg az, hogy a hivatal ne saját maga legyen saját függetlenségének, szükségességének és jogszerűségének végső bírája.
A közvagyon védelme erkölcsileg erős cél, de éppen ezért különösen alkalmas arra, hogy igazolja a rendkívüli hatalom létrehozását. A történeti történetiségben a korlátlan felhatalmazásokat ritkán a rossz nyílt ígéretével teremtették meg. Többnyire rendteremtést, igazságot, biztonságot vagy megtisztulást ígértek. Egy demokratikus intézmény minőségét ezért nemcsak az mutatja meg, hogy milyen célért harcol, hanem az is, hogy elfogadja-e saját korlátozhatóságát.
Nyitókép forrása: Grok Image